– A színház Komárnóban szemben van a szakközépiskolával, így azt is mondhatnám, hogy közel volt. Régebben foglalkoztam amatőr színjátszással. Aztán egyszer a szakközépiskolába bejött egy tanár, aki emlékezett rám kisiskolás koromból, Kis Péntek Józsefnek hívták, és azt mondta: – Te jössz az én csoportomba! Erre rávágtam, hogy nem. És aztán mégis ott kötöttem ki. Közben a komárnói színház színészei is beajánlottak kisebb szerepekre egy-egy versmondó verseny után – fogalmazott Matusek Attila, aki a színművészeti előtt mozgásszínházban is játszott.

– Még a színművészeti előtt volt egy együttesünk, KonTrio volt a neve. Egy produkcióra jöttünk össze, Benkő Ágnes koreográfiáját állítottuk színpadra. Amit leginkább ki tudok emelni ebből az időszakból, az a partnerrel való együttműködés. A totális figyelem, a bizalmi kötelék. Ha egy ilyen helyzetben rosszul mozdulsz, ott a partner zuhan, esik, sérül. A folytonos keresése és kiépítése ennek a bizalmi állapotnak a mai napig megmaradt. Például a kezdeteknél, amikor felvételiztem, emlékszem, hogy akkor is túlságosan segíteni akartam a partnerem. Ott azt mondták, néha egy kicsit majd önállóbbnak kell lennem, mert az látszott, hogy nagyon támasztani akarom a másikat, folyton belőle indítok. Ez jó, de néha az embernek el kell engednie a másikat, és csak szállni egy kicsit.

– Kaposvár fogalom a magyar színjátszás történetében. Te milyen hátizsákkal jöttél el onnan?

– Kaposvár egy önismereti pár év volt számomra. Persze tanultunk készségtárgyakat is, de a legelevenebb tudás az volt, hogy megtapasztaltuk, hogy milyen helyzetre hogyan reagálunk, milyen emóciókat vált ki belőlünk valami, rajtam hogyan látszik, miképpen fejezem azt ki. Rengeteget tanultam munkamódszerről, például hogy mennyire fontos a próba, hogy merjek rossz lenni, merjek lavírozni a szerep körül, vagyis hogy kipróbáljam azt, hogy hogy nem jó, hogy aztán működjön az, ahogyan jó. Nem csak játszani, hanem létezni is tudni kell. Kocsis Pál sokat segített nekem. Őt és Jordánt tartom a legnagyobb mestereimnek.

– Néztem a vizsgaelőadásaid listáját. Az utolsó években két nagyon karakteres kortárs magyar szerző szövegeihez nyúltatok. Mindkét esetben mondhatni felhorzsolják a bőrt ezek a szerzők. Fiatal színészként te mivel tudtál azonosulni ezekkel a művekkel?

– Jónás Tamás nagy szerelem volt első pillanattól kezdve. Nagyon hasonlít József Attilára, hatalmas érzelmi amplitúdója van a szövegeinek. A másik ugye Borbély Szilárd. Akkoriban olvastam el a Nincsteleneket, de előtte az osztályfőnökünk már mondta, hogy fogunk foglalkozni az Akár Akárkivel. Aznap, mikor leültünk az olvasópróbához, az volt a vezetőhír, hogy meghalt Borbély Szilárd. Akkor azt gondoltuk, ebből nem lesz semmi. Azt kell mondjam, a legtöbbet ebből a próbafolyamatból tanultam. Akkor már tudtuk, hogy Szombathelyre szerződöm, az osztályfőnököm viszont azt mondta, hogy még van egy két dolog, amit szeretne, ha megtapasztalnék. Ebben a darabban minden jelenetben van egy főszerep, egy mellékszerep, afféle rezonőr és még egy kisebb. Majdnem mindegyik jelenetben megkaptam „A szerepet”. Nagyon sokféle karakter van ebben a drámában és folyamatos átváltozásokon mentem keresztül a történet során. Majdnem összerogytam alatta, de közben mégis nagyon tanulságos volt. Az a bizalom, amit kaptam és amennyit szenvedtem, a bőröm alá írta, fontos tapasztalattá tette az egész darabot.

– Nagy előnyöd szerintem, hogy nagyon jól használod az arcodat, jól váltasz szerepet. Küzdöttél valaha a szépfiú színpadi skatulyája ellen?

– Nem futottam bele. Eleinte azt gondoltam, hogy az ilyen szerepek meg fognak találni, de aztán valahogy mégsem. Szeretem játszani az apróságokat, a pici dolgokat. Nem úgy, hogy jó, akkor ez egy kis szerep, lehet ripacskodni, hanem pontosan, jó ízléssel megmunkálva. Engem tényleg mélyen érdekel, hogy ki lehet az az ember, akit játszom. Mi lehet annak az útja, honnan jött, mit álmodik. Erről Hartai Petrával beszélgettünk, hogy milyen érdekes azon gondolkodni, hogy mit álmodik egy szerep. És abból rengeteg dologra rájössz, egyszerűen megtudod, milyen az az ember.

– Hogyan lehet lezárni magadban egy szerepet, hogyan tudod odaadni magad teljesen egy új alaknak?

– Erre nem tudom, van-e válasz. Én azt érzem, hogy minden szerep, amit eddig játszottam, valamilyen úton-módon beépült a személyiségembe. Többet megismertem bizonyos embertípusokról, vagy a világról, vagy más szemszögből kezdtem el látni picit. Mindegyik szerepemtől több lettem. Ezért gondolom, hogy az idősebb színészek, mint amilyen Jordán, azért olyan gazdagok lelkileg, mert annyi sorsot megélhettek. Persze, ha az elengedésről beszélünk, nyilván van olyan – amit mondjuk zsinórban harmincadszor játszunk –, néha elengedném. Aztán meg hiányzik. Most épp A falu rosszát újítjuk fel. Két napig biztos megint benn leszünk a színházban. Az első próbától ott mozog az a Lajos bennem. Nincs elengedve.

– Valahogy úgy alakult, hogy a magyar színházi életet óhatatlanul úgy kezeljük, hogy vannak a vidéki színházak és a pesti színházak. Az, hogy egy olyan kaliberű művész, mint Jordán Tamás letette a voksát Szombathely mellett, üzenetértékű. Te miért szerződtél egy vidéki színházhoz?

– Ez szerintem egy végzős, vagy egy még nem végzős, de egyetemről kikerülő diáknak az egyik legnagyobb lehetősége. Ugyanis sokkal több mindent játszhat el, mint a fővárosban. Észrevettem, hogy a régebben végzett emberek körülbelül öt-tízszer kevesebb szerepet játszottak el, mialatt én itt voltam már zenés darabban, drámában, vígjátékban és nem utolsó sorban rengeteg fajta rendezővel dolgoztam.

– Melyik szereped jelentette eddig a legnagyobb kihívást? Miért?

A vőlegény szerepe a Parasztoperában. Egyrészt azért, mert először találkoztam Mohácsi Jánossal, és kicsit megijedtem. Másrészt nem tudtam mit kezdeni egy olyan darabbal, amiben végig énekelni kell. Úgy éreztem, meg vagyok lőve. Nem tudtam, hogy próbáljak. Itt énekeltem, ott énekeltem, de közben nem éreztem, hogy mit játszom. Moha is próbált segíteni, de valahogy úgy éreztem, egyre jobban veszek el. A premierig szinte kottaszerűen játszottam valamit, amit ki tudtam sajtolni magamból. Utána egyre több minden szabadult fel. Budapesten, amikor játszottuk az Átriumban, az már a huszonharmadik előadás volt. Akkor odajött hozzám és azt mondta, hogy Ati, ez rendben volt, és onnantól kezdve mindegyik rendezésében benne voltam. Jelenleg a Sztárcsinálókat próbáljuk Nagy Cilivel, ez is zenés darab, de most már magabiztosabban mozgok ebben a közegben is.

– Az Opel különdíját színészként te kaptad meg idén. A díjnak az is része, hogy két hétig kapsz egy gyönyörű autót. Először is, milyen érzés számodra egy ilyen visszaigazolása a hivatásodnak? Másrészt pedig, merre vezetett az utad?

– Nagyon jól esett ez a közönségdíj, egyáltalán nem számítottam rá. Az utam pedig hazavezetett Komárnoba, majd elmentem Pozsonyba és visszajöttem. Két éve még jobb utazásunk volt, akkor Jenei Ági kapta meg a háttérdolgozók közül, ő pedig nem vezet. Ezért elindultunk együtt Szlovéniába, ott voltunk két napot és visszajöttünk.

– Mit csináltál Pozsonyban?

– Pozsonyban gimnazista diákszínjátszóim vannak. Fontosnak tartom, hogy fiatalokkal foglalkozzak, hogy dramatikus eszközökkel tudjunk közelíteni az ő problémáikhoz. Rengeteget tanulok tőlük. Lelkesek, frissek, nagyon aktívak. Tavaly a Szentivánéji álmot próbáltuk, azelőtt a Romeó és Júliát, most pedig a Semmit. Épp a dramatizálásánál tartunk a szövegnek, közben pedig rengeteget improvizálunk, ebből alakulgat a darab.

– A dramaturgia is érdekel?

A színház összes aspektusa érdekel, szeretem komplexitásában látni. A rendezés, a mozgás, a kellékesi munka is, például hogy szereznek be valamit, hogy csinálják meg az adott kelléket. Hasznos tudás számomra az előadásoknál, hogy látom, miből mi lesz.