Május 9-én nyílt meg és június végéig látható kollégánk, a minőségbiztosítási osztályon mérnökként dolgozó Jene Sándor fotókiállítása Körmenden, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban.
Jene Sándor színes, mozgalmas, érzelemmel teli hastánc-fotókkal töltötte meg a kiállítóteret, az Erika és táncosai, valamint a Zhafíra Oriental Bellydance tagjai pedig a megnyitón sejtelmes táncukkal mintegy megelevenítették a róluk készült képeket. A kiállítást Simon Attila fotográfus méltatta, s Jene Sándor a rendezvény folytatásában, s persze az azóta eltelt időben is sok-sok gratulációt kapott a képekért.
Sándor kapcsolata a fotózással egyáltalán nem új keletű, annak idején gimnazistaként, a budapesti Landler Jenő Gimnázium iskolai fotóriportereként szeretett bele a fényképezésbe. Ezzel együtt hosszú időn át csak családi fotókat készített, s csak pár éve fordult ismét a fényképezés felé. Elmondása szerint ebben komoly inspirációt jelentett számára egy új kolléga érkezése, egész pontosan az, hogy az amerikai kiküldetéséből visszatérő Szuhai Péter gyakran beszélt a fotózásról, és ezzel őt is „beindította”.
– Ezzel párhuzamosan kapott a lányom egy jobb fényképezőgépet, s e kettő összhatásaként ismét elkezdtem fotózni. Péter állandóan a fotótémákról beszélt, ez egyrészt ösztönzően hatott rám, másik oldalról pedig ugye ott volt a gép… E kettős hatásnak nem is tudtam ellenállni, s nagyon örülök, hogy így történt. Közben a fotózás mentén egy baráti társaság is kialakult – mesélte Sándor, akit a fotózásban minden érdekel, ami mozgás és fény.
– Azt szoktam mondani, hogy a világot egy fénymásolóval is le lehet másolni, de egy fotósnak nem ez a dolga. Hanem hogy a rejtett dolgokat, a különlegességeket mutassa meg – engedett bepillantást fotós ars poeticájába kollégánk, akitől természetesen azt is megkérdeztük, hogy miért éppen a hastánc került a figyelme fókuszába.
– Véletlenül jött. Volt egy körmendi hastáncos hölgy, aki arról panaszkodott, hogy róla soha nem készülnek jó képek, én pedig tettem neki egy felelőtlen ígéretet, hogy majd én csinálok olyat, amivel elégedett lesz. Sikerült, és innen már nem volt megállás. Eleinte én kerestem olyan helyeket, ahol egyre magasabb a színvonal és inspirálóbb a környezet, mára pedig eljutottam oda, hogy hastáncos körökben Budapesten is ismert és keresett fotós lettem. Amúgy nagy kihívást jelent, mert ismerni kell a zenét, a táncot, és bizony a táncosokról komoly technikai felkészültség nélkül sem lehet jó fotókat készíteni. Nem beszélve arról, hogy a hölgyek nem feltétlenül szeretnek előnytelen képeket látni magukról, s ugye az elkészült képeknek még a saját magam által felállított minőségi kritériumoknak is meg kell felelniük. Egyébként nagyon szeretem a keleti kultúrát, és próbálom megfogni a számomra fontos pillanatokat. Különösen érdekes számomra az arckifejezés és a kéztartás, hogy mennyire illeszkednek a tánchoz – fogalmazott Sándor, aki persze más témákat is lencsevégre kap: alkalomadtán például a csillagos eget vagy éppen a körmendi AlteRába fesztivál résztvevőit is szívesen fotózza. A témák tehát változhatnak, egy valami azonban soha: kollégánk mindig minőségi munkára törekszik, akkor is, ha ennek – mondjuk egy speciális technikával készített, grafikus, erős tónusú kép esetén – alkalmasint több órás utómunka is az ára. Az újabb, saját és a társaival közös kiállítások is a minőség jegyében szerveződnek, hiszen a képek megfelelő keretet igényelnek és érdemelnek.
– Jó érzés, ha a képek sok embernek tetszenek. És az is jó, hogy nem a fotózásból kell megélnem, így ugyanis nem kell kompromisszumokat kötnöm, azt és úgy csinálok, ahogy és ami tetszik.
Ha esetleg olvasóink lecsúsznak a körmendi kiállításról, akkor egy jó hír: Sándornak a nyáron Sümegen, az ország legjobb szállodájává választott Hotel Kapitányban nyílik majd újabb hastánc témájú kiállítása, sőt egy nagykanizsai kiállítás is körvonalazódik, majd társaival közösen szeretnének létrehozni egy vándorkiállítást.
A hastánc vagy orientális tánc keleti eredetű táncok összefoglaló elnevezése. Céljai szerteágazóak lehetnek, egyesek bemutatókon, előadásokon bűvölik el vele a közönséget, megint mások csak maguknak táncolnak, és az önkifejezés egy eszközének tekintik. Nyugaton a tánc egy formája, kikapcsolódás és szórakozás, emellett máig megmaradt Ázsia és Afrika egyes tájain közösségi, rituális táncnak. A közvélekedésben a hastánc szó Egyiptomra, esetleg Indiára vagy az arab világra utaló asszociációkat kelt, de a tánc eredete ennél sokkal összetettebb.
A világ egyik legrégibb, és a mai napig szinte változatlan formában fennmaradt tánca az orientális tánc. Eredeti arab neve: raqs sharqi, szó szerint azt jelenti, hogy a kelet tánca. Az első „nyugati” nevet a franciák adták, amikor a XIX. században a Közel-Keletre utaztak, és mivel az európai táncokban addig ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgatása, tévesen „danse du ventre”-nek nevezték el, amelyet az angol tükörfordítás „belly dance”-re, a magyar pedig hastáncra fordított. Sajnos a név egy téves szókép, hiszen az orientális táncban a táncos egész teste mozog, beleértve a nagyon tipikus fej-, váll- és mellmozdulatokat, amelyeket lágy karmozdulatok kísérnek.
Forrás:
www.kelet-varazsa.hu