„Nem erre a pályára készültem. Nem az vagyok, aki már gyermekkorában a színház körül sertepertélt, és nincs is efféle családi örökségem. Persze gimnáziumban sokat jártunk színházba, többek közt az Ódry Színpadra, a Várszínházba, vagy a Budai Parkszínpadra. Érettségi szünetben ott láttam például a kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában a Tome Jones-t, amiben Jordán Tamás is szerepelt. Szakadó esőben ment le az előadás, de nem csak ezért volt felejthetetlen. Vagy például nagyon megragadt bennem Mertz Tibor játéka, aki ekkortájt A félkegyelműben Miskin herceget alakította” – mesélte Szűcs Judit, hozzátéve: soha nem gondolta, hogy színházban fog dolgozni.
Judit annak idején egy dokumentumfilmes műhelyből, a Pesty Fekete Doboztól került Jordán Tamás mellé a Merlinbe.
– Az első felvételi interjúnk alkalmával Jordán Tamás azt mondta, hogy üljünk le és beszélgessünk, folytatta Szűcs Judit. Majd eltűnt, jött, ment, intézkedett, néha elment mellettem és hozzám is szólt… Az őt körülvevő légkör már akkor is elképesztően felszabadultnak tűnt. Mindenki rohant össze-vissza, de mindenkinek volt egy kedves mosolya felém. Befogtak dolgozni is… Abban az évben nem maradtam ott mégsem, de a következő évben meghirdették még egyszer ugyanazt az állást. Akkor már leültünk beszélgetni, és maradtam.
– Pestet otthagyni nyilván nem volt egyszerű döntés. Hatalmas váltás. Mik voltak azok a motivációk, amik miatt te is ugrottál Jordánnal?
– Mindnyájunknak hiányzott az a légkör, amit a Merlin adott. Mi a Nemzeti Színházból jöttünk, az pedig egy teljesen másfajta működés, nagyüzem. És egy kicsit mindenki visszavágyott abba a családias Merlin-szerű közegbe. Egyikünk sem fiatalon jött el, ez egy nagy váltás volt.
– Hogyan fedezted fel magadnak Szombathelyt?
– Nehezen, mert amit addig érzékeltem a városból, az a karneváli hangulat volt a karneválszínházak idején. A hétköznapok során hirtelen a nagy ürességbe csöppentem. Aztán szép lassan egyre több minden kezdett kötni a városhoz a színházon kívül is. Elvégeztem egy másoddiplomás-képzést az egyetemen, majd csatlakoztam egy kutyás terápiával foglalkozó alapítvány munkájához. Rengeteg embert megismertem, egyre otthonosabb lett a város.
– Színházat alapítani, illetve az elejétől ott lenni egy új társulat szerveződésénél, nem sok mindenkinek adatik meg. Emlékszel a kezdeti érzésekre, hangulatra, félelmekre?
– Nem volt félelem, mert Tamás személyisége hihetetlenül tud vinni. Anno, ahogy csinálta a Merlint, a POSzT-ot, az a lelkesedés úgy magával ragadja az embert, hogy eszébe sem jut se kételkedni, se félni, egyszerűen csak megy utána. És ez valahogy olyan természetes. Jó volt az, ahogy járták a színészek a vidéket, ahogy bemutatkoztak, elkezdődtek a próbák, előadások születtek. Egy folyamatos és nagy izgalmi állapot volt rajtunk, eufória. Minden olyan szépen ment. A HEMO-ból, lett egy színházunk…
– A színháznak még mindig megvan a maga misztikája. Mit csinál egy színházi titkár ebben a csodavilágban?
– A „nemzetis” időszakban Tamás személyi asszisztense voltam. Szombathelyen azonban ez már nem jelent akkora kötöttséget, hiszen gördülékenyebb lett az ő egyeztetése. Tehát kiterjedt a feladatköröm. Ez nagyjából azt jelenti, hogy hozzám, a titkárságra bárki, bármilyen kéréssel érkezhet, megpróbálok segíteni, legyen az színész, dolgozó, vagy egy ismeretlen, aki éppen arra jár. Nálam kötnek ki a rendezőasszisztensek is a próbák végeztével, a másnapi próbákat együtt írjuk ki. De hozzám fut be sok olyan információ is, ami nem a részletekkel, hanem a nagy egésszel kapcsolatos.
– Ha bármilyen színészt leszerződtethetnél egy évadra a Weöres Sándor Színházba, ki lenne az és miért?
– Nem fogok tudni konkrét személyt mondani. Érdekességképpen említem, hogy volt olyan színész, akit hívtam volna, és most nálunk társulati tag. Bányai Kelemen Barnáról van szó, akit én többször is láttam a POSzT-on játszani és már akkor úgy gondoltam, hogy de jó lenne, ha ő egyszer hozzánk jönne, és most itt van.
– Mivel töltöd a szabadidődet?
– Ami van szabadidő? (nevet) Szeretek átjárni a moziba, nagyon jók például a közönségtalálkozóval egybekötött filmvetítések. Szeretek könyvtárba járni. Szeretem elolvasni vagy újraolvasni azokat a darabokat, amiket éppen játszunk, vagy játszani fogunk.
– Megkaptad az Opel-különdíjat. Mit jelent neked ez a díj? Merre vezetett az utad az Opel által felajánlott autóval?
– A díj azt jelentette, jelenti, hogy a kollégáim elismerik a munkámat. Nagyon büszke voltam, nagyon boldog, és rettentően elfogódott. Nagyon meglepődtem, mert ügyesen eltitkolta előlem az a kollégám a jelölést, akivel egyébként minden évben együtt csináljuk a díjazással kapcsolatos szervezést. Amikor kérdeztem őt, hogy kik a díjazottak, olyan hirtelen tudott más nevet mondani az enyém helyett, hogy hittem neki. Még arra is ügyeltem a díjátadó estéjén, hogy ez az illető egész biztosan a színházban tartózkodjon. Amikor Tamás kimondta a nevemet, és a színpadra szólított, nagyon megdöbbentem. Kenderes Csabit néha megkérem, hogy játssza el, milyen arcot vágtam akkor. Az autós történetem is nagyon érdekes, ugyanis van jogsim, de rettentő régen vezettem. A díj átvételekor rádöbbentem, hogy itt ez a gyönyörű autó és kár lenne kihagyni ezt a lehetőséget… Nem állhat ez a csoda két hétig a színház parkolójában, nekem ilyen soha nem lesz, muszáj most megmutatnom és eldicsekednem mindenkinek! Elhatároztam, hogy újra megtanulok vezetni. Ezért megkértem egy kedves ismerősömet, aki autós oktató, hogy segítsen nekem és hadd vezessek pár órát vele. Ezután barátaimmal elmentünk kirándulni pár közeli helyre, aztán tettünk egy nagyobb utat is Grazba.
Ennek a díjnak köszönhetem azt is, hogy azóta sem hagytam abba az autóvezetést, és elhatároztam, hogy az ötvenedik születésnapomon bérelek egy autót, és elviszem a kutyámat nyaralni a tengerpartra.